A legelső bejegyzésemben utaltam rá, hogy hiszek a párbeszédben. Hiszem, hogy meg kell próbálnunk szót érteni, mert egy országban élünk, egy nyelvet beszélünk, "egy vérből valók vagyunk". Ma egy kedves követőm azt kérte tőlem egy jobboldali véleményvezér bejegyzése alatt, hogy kommentáljam a 24.hu általa becitált cikkét. Erről van szó:
https://24.hu/fn/gazdasag/2021/01/26/koltsegvetes-hiany-kormany-koronavirus/
Itt és most leszögezem, hogy az alapszintű tudásnál többet nem értek a pénzügyhöz és a makróhoz. Tudom, ez a tízmillió szövetségi kapitány, vírusszakértő, közgazdász, közbeszerzési illetékes és politológus országa, de én megengedem magamnak; én ehhez nem értek. Mérnök vagyok, és hobbim a politika, közélet. Se több, se kevesebb. Úgyhogy mindaz, ami most következik, kizárólag csak vélemény. De hálásan megköszönöm, ha nálam hozzáértőbb személyek, követőim, mellé teszik a szakmát, a számokat, hogy reális képet kaphassanak azok, akiket ez érdekel. Én a cikk alapján fogok haladni.
Már maga a cím cuki: az 1420-as szám kellően mellbevágó, odaütő, letaglózó. De azt finoman szeretném jelezni, hogy százalékról van szó. Tehát a szorzó 14-szeres. Ez persze nem változtat a tényeken.
A cikk korrektül megmelíti, hogy a bázis a válság előtti szint. Szeretném finoman jelezni, hogy volt egy egészségügyi és gazdasági válságunk. Vagy van. Majd a tudósok megmondják. Tehát válság előtti szinthez mérni valamit a válság után, az számomra pont annyi értelemmel bír, mintha a jeges pályán megcsúszott és árokba borult autóm pillanatyni értékét hasonlítom az elindulás pillanatához. Felesleges, értelmetlen. Örüljünk, hogy itt vagyunk! Sok családnak nem a költségvetés hiánya a legnagyobb problémája. A számokat nem kommentálom. Nem tudom mihez hasonlítani, nincs alapom rá. Elfogadom, hogy ezek az adatok, ezzel nem kívánok vitatkozni.
Az egyik legfontosabb aspektus a nagy, piros betűkkel szedett rész: "A bevételi oldalt nem borította fel annyira a járvány, hogy azzal lehetne magyarázni a hiányt: annak fő oka a kormány pénzszórása volt." Értem, tehát ezek szerint a 24.hu is elismeri, hogy a kormány bizony nyitotta a bugyellárist annak érdekében, hogy ezt a globálisan leállt gazdaságot idehaza és az export-import partnerek oldalán valahogy életben tartsa, dolgozott (valahova elment a pénz) és reagált. Szuper, hogy ezt elismerik! Végre eljutottunk idáig!
A legfontosabb - kvázi önleleplező - állítás azonban csak most következik! A cikk írója utal arra, hogy a hiány nem a segélyezési oldalon szállt el, tehát ebben a magyar kormány nem hazudott. Hol ugrott meg tehát a mutató? A választ egy bekezdés szünettel kapjuk meg, arra a bekezdésre pedig majd visszatérek. Szijjártó Péter tárcájánál. Nyilván értem én, hogy miért kell ezt és így írni, mert így rögtön kiadják a kulcsingert, miszerint Szijjártó - jachtbuli - korrupció - prostik és kokain - kokainkormány - birka fideszesek. Ennek logikai értelmezésétől és a sértett testtartás felvételétől most nagyvonalúan eltekintenék. A fontos szerintem az, hogy hideg fejjel gondoljuk át, mi tartozik Szijjártó tárcájához. Egyrészt a külföldi beszerzések, emlékezzünk a tavaszra, másrészt a külföldi, nagy projektek megvalósításának, fenntartásának szupportálása (hú de csúnya szó...). Ebből viszont kellett bőven, mert bizony hazánkban is a multinacionális cégek foglalkoztatják a magyar emberek nagy részét. Ezek a vállalatok vállalták, hogy megőrzik a munkahelyeket, ad absurdum bővítenek, fejlesztenek, de ehhez pénz kell. Akár ilyen áron is. Vagyis végeredményként ugyanazt a feloldhatatlan eredményt kapjuk, mint eddig; segély vagy munka. Engedtessék meg az utóbbiban hivőknek, hogy ők is megmutathassák, miért emellett teszik le a garast és miért nem az adóemelés és pénzszórás mellett. Az idő úgyis eldönti. Szerintem már el is döntötte...
Visszatérnék a határon túliakról szóló bekezdésre, amit nagyvonalúan átugrottam eddig. Tudjátok, ti, akik nem értetek velünk egyet, ez szintén hitbéli kérdés. Nem tisztem kommentálni. De azt kérjük tőletek, hogy fogadjátok el, hogy számunkra a határon túli magyar közösségek támogatása nem téma. Ha nekem adott évben nem emelkedik a bérem, de az infláció jelentős, vagy akár a Forint is gyenge, vagyis kevesebb pénzem van de facto, és olvasok egy cikket arról, hogy mi épül, Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken, Vajdaságban, engem ez nem tölt el iszonyattal. Sőt, örülök neki, mert - kérlek ebbe gondoljatok bele - ezeknek az embereknek nem jár az a kiváltság, hogy alapvetés legyen számukra, hogy magyarok. Nekik ezért minden nap meg kell küzdeniük, számos esetben másodrendű állampolgárként. Nem tudok, nem akarok és nem is fogok felháborodni a határon túli magyar közösség támogatásán. Szerintem ez rendben van, sőt, erőltetendő jelenség. A 24. hu szerint nyilván nem. Oké. Csak akkor senki ne csodálkozzon azon, hogy ennek van következménye a szívekben. Ez a fajta hergelés számomra egyszerre gyomorforgató, szánalmas és nevetséges. Furcsa érzelmi mix, köszönöm, 24.hu!
Az utolsó bekezdést nem vagyok hajlandó kommentálni. Úgy állaítani valamit, hogy nincs mögötte konkrét számadat, kimutatás, béljóslás kategória. Én nem lepődöm meg, de azért azt tisztelettel megjegyezném, hogy ezt egy gondolkodó ellenzékinek sem kellene ilyen könnyedén elhinnie.
Dióhéjban ennyi a cikkről. Most pedig néhány szó a személyes tapasztalatról.
Mint mérnök és mint projekteken dolgozó szakember úgy tapasztaltam, hogy soha ekkora pörgés nem volt a beruházások körül, mint 2020 tavaszán. Én legalábbis rövid szakmai pályafutásom során még sohasem dolgoztam annyit, mint abban az időszakban. A saját szektoromon belül ez az alapálláspontja a vállalkozóknak. Ez pedig nagy biztonságérzettel töltött el, nem veszítettem el a munkámat. Ahogy a miniszterelnök úr is mondta (értsd: kipcsak fasiszta minihitler, Graz-i elmebajos), "ha munka van, minden van". Erről van szó. Mi ebben hiszünk.
Végezetül pedig hadd mondjam el, hogy nem örülök a nagy hiánynak. Nem állítom, hogy a kormány tökéletesen kezelte a járványt. Nem állítom, hogy perfekt volt a megérzés, a beavatkozás és a végeredmény sem optimális. Mindig lehet és mindig kell jobban csinálni. Én rövid életemben kettő válságkezelést éltem át. Az egyiket 2008-ban, a másikat most, 2020-ban. A kettő között csak annyi a különbség, hogy az egyik esetében azonnal történt beavatkozás, a másik esetében pedig csak 2-3 évvel később. Bár a matematika szabályai egyértelműek, de azért megengedően mindenki józan belátására vagy élénk fantáziájára bízom, hogy melyik melyik volt.
