Az azonnali.hu a mai napon közzétett egy véleménycikket, amelyben a fő gondolatfüzér lényege az, hogy a gyermekvállalás rossz a bolygónak, előnytelen a társadalomnak, kilátástalan jövőt eredményez és amúgy is. Itt megtalálható, mindenkit arra biztatok, hogy hideg fejjel olvassa el és maradjon nagyon nyugodt a legvégéig. Igen, ezt kérem tőletek, és tudom, hogy nagyon nehéz lesz:

http://azonnali.hu/cikk/20210203_miert-nekem-kell-fizetnem-azt-ha-te-gyereket-akarsz

Egyetlen érzés van most bennem. Szomorú vagyok. A bánatom többsíkú. Bánt, hogy valakinek ennyire nagy belső feszültsége van egy gyönyörű témától. Isten látja a lelkem, ez nem a lesajnálásról szól. Nem arról van szó, hogy szánnivalónak tartom, hogy így áll hozzá a kérdéshez, hanem egyszerűen fáj a szívem, hogy ennyire félrecsúszik valami legbelül. Ugyanakkor szomorú vagyok a jelenség miatt is. Szent és profán, talán sokan olvastátok. Nagyon hiszem, hogy igaz, ami benne áll. Vannak dolgok az életben, amik a szakrális dimenzióhoz tartoznak, ilyen az, amikor a "kettő egy test lesz" és ebből az egyesülésből új élet születik. Szent dolog, nem szennyezi a profán. Illetve de, manapság már szennyezi a "körítését" (lásd a felnőttfilm-ipart), de azt a pillanatot, azt a szent momentumot nem sikerült még senki emberfiának besároznia. De szomorú vagyok, mert a témához kapcsolt beszédteret ilyen és ehhez hasonló gondolathullámokkal igenis le lehet süllyeszteni a profán szintjére. Saját érvelésünk megfelelő felépítéséhez vissza kell tolnunk az írógépet a sor elejére és a helyére; a gyermeknemzés, a gyermekvállalás, a születés és a nevelés (okítás és tanítás, ahogy Eperjes Károly oly' szépen összegzi mindig) ugyanis a szent szférájához tartozik. Pont.

Mindettől függetlenül szükségszerűen cáfolható minden, a profán szinten megfogalmazott állítás, amivel a Szerző él, lássunk is hozzá. Ne tételesen nézzük, hagyatkozzunk a fő csoportok gondolatvilágára.

Először is itt van a bolygó kérdése. Nos, ez egy igen szenzitív téma, mert az egzakt tudomány már csak olyan, hogy kis megerőszakolás útján elég sok mindent lehet konvertálni (Sic - KonVerzió, ugye értitek) mennyiségről mennyiségre. Például a fizetésemet is megfeleltethetem csokolédának, vagy vizsgálhatom, hogy vajon mennyi kisautó férne el összesen a lakásomban, légköbméterre vonatkoztatva. Megállapíthatom egy töketlen fecske átlagos repülési sebességét (attól függ, afrikai vagy európai fecskéről van szó), mondván, hogy egy királynak értenie kell mindenhez. És természetesen azt is vizsgálhatom, hogy átlagos hozamú bélgáz esetén mennyi egy csecsemő/gyermek szén-dioxid kibocsátása, illetve a fogyasztásából származó szén-dioxid ekvivalense. Kiadja az eredményt? Természetesen! Van értelme? Szerintem nincs. Mert nagyon szép dolog, hogy ennyire vigyázunk erre a csodálatos bolygóra, de ha nem adjuk tovább az életet, ugyan mi értelme mindennek? Nyakatekert érvelés következik, öveket becsatolni! Környezetet védeni meggyőződésem szerint kizárólagosan úgy lehet, ha van miért megtenni azt. Egy hosszútávú cél elérése esetében pedig kizárólag hosszútávú perspektíva lebeghet a szemünk előtt! Kinek fogjuk megvédeni, és én személy szerint miért igyekszem tisztábban, tudatosabban élni? Hát persze, hogy - az esetemben még csak leendő - gyermekem és gyermekeim miatt! 

Egy másik vetülete ennek a témának a földrajzi lokáció. Magyarországon, ahol a rendelkezésre álló terület eltartóképessége legalább 2-3-szoros népesség víg eltartását tenné lehetővé, szerintem megmosolyogtató a túlnépesedés ellen érvelni. Igen, elsimerem, hogy vannak a bolygónak olyan részei, ahol ez egy jelentős probléma. Milyen jó lenne, ha ezeket az ismereteket inkább ott juttatnánk el a megfelelő csoportoknak, érintetteknek! Ameddig azonban ez nem így történik, addig hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy az érvelés lényege az, hogy hassunk az itt (értsd első világban) élő, tájékozott és érzelmileg ösztöneiben befolyásolható emberek tömegére, hogy aztán az ő meg nem született gyermekeik helyére lehetőség legyen más területről származó embereket szervezni. Remélem, kellően PC és finom voltam. Ezt egészen egyszerűen nem tudom elfogadni. 

Visszatérő motívuma a cikknek, hogy a jövőben a robotizáció vissza fogja vetni az emberi munka szükségességét és a humán erőforrás alkalmazhatóságát. Ez alapvetően igaz, mármint ami a hivatások egy részét érinti. Mi a helyzet a másik részével? A helyzet az, hogy nem tudjuk! Felelőtlenség ezzel az érvrendszerrel élni, ugyanis senki a világon nem tudja megmondani, hogy milyen munkára, mennyi és milyen szinten kvalifikált munkaerőre lesz szükség 10-20-30 év múlva. Van erre egy eklatáns példám: az 1800-as évek közepén a vezető angol egyetemeken tudományos cikkek garmadája született arról, hogyha a lovaskocsik mennyiségének növekedése követi az akkori ütemet, az a lópopuláció szükséges felduzzadásával fog járni, és akkor 1900-ra Londonban derékig lehet majd gázolni a lósz*rban (már bocsánat). Aztán jött néhány német (és magyar) bácsi és néni, név szerint Otto, Benz, Diesel, Jedlik, stb. és zárójelbe rakták ezt a meglehetősen problémás kérdést. Nyilván, születtek új problémák, kétségtelen. De attól még kérem szépen, a ma nézőpontjából ne próbáljunk általánosítani a következő évtizedek világára, mert csúnyán arcra eshetünk. Tegyük meg, amit lehet, ehhez pedig életünk továbbadása - amennyiben arra lehetőség van - szervesen hozzátartozik. 

Fáj nekem az, hogy a Szerző többször leírja és még többször utal rá, hogy őt egy hátrányos megkülönböztetés éri amiatt, mert nem kíván gyermeket vállalni. Ez egyfelől szomorú, mert ez valóban magánügy, ugyanakkor irreális elvárás a társadalom felé ennek ellenkezőjét követelni. A helyzet ugyanis az, hogy - bármennyire is fáj ezt kimondani - mi emberek gyarlók vagyunk. Embertársainkat ugyanis a társadalomban elfoglalt státuszuk után ítéljük meg elsősorban, még akkor is, ha ez az érintettnek fáj. És ilyen szempontból az élet bizony keményen igazságtalan. Egy szép embernek például sokkal nagyobb esélye van az érvényesülésre és talán az útja is könnyebb, mint másoknak. Ez nem fair. Sohase volt az. De ettől még ez a valóság és ebben kell létezni. Ha valaki explicite kijelenti, hogy nem kíván gyermeket vállalni, pedig adott lenne rá elméletileg a lehetősége, azt a személyt a társadalom jelentős része e tudatos döntése nyomán fogja megítélni. És itt elsősorban nem a konkrét sík számít. Ha lehetőség van gyermek vállalására és ehhez minden adott (biológia, fiziológia, szerelem, hűség, egzisztencia stb, amikhez annyira ragaszkodunk) és a döntés mégis kategórikus nem, az bizony sajnos kiválthatja a hallgatóság ellenérzését. Ja, itt jegyzem meg; ha az én dészüleim ilyen szinten patikamérlegre tették volna  kérdést, valószínűleg nem nagyon lennék itt ebben a pillanatban. De mi már csak ilyen XXI. századi módon működünk, mindent megméricskélünk, ami nem feltétlenül baj, de ebben a kérdésben szerintem kevesebbet számít. De ha így, hát így, nem baj, csak legyen sok-sok család!

Számomra a legvisszatetszőbb érvcsoport - ahol véleményem szerint a Szerző is csúszós lejtőre került - az, hogy előre feltételezzük egy komplett generációról és generációcsoportról, hogy milyen lesz majd a viselkedése, szellemi teljesítménye, csak azért, mert az általunk valóságnak nevezett szubjektív leképezésünk konklúziója szerint sok buta ember él a világon. A helyzet az, hogy innen nézve megítélni bármit is a jövőre vonatkozóan elég erősen kizárólag személyes meggyőződés kérdése. Azonban szubjektív valóságértelmezés alapján következtetni a komplett jövőre, az nagyon hibás, talán ezt nem kell túlmagyarázni. Engedjük meg a következő generációknak, hogy köztük is legyenek képességesebbek és kevésbé képességesek!

Számomra a téma konklúziója tökéletes ellenpontja a Szerző állításainak. Én úgy vélem és a logika azt mondatja velem, hogyha mi már nem leszünk képesek az előttünk élt generációk és a saját hibáink egy részének kijavítására, Isten meg fogja adni az erőt és tehetséget a leszármazottjainknak, hogy ők képesek legyenek rá. Ez nem a felelősség áttolása, ezzel minden korcsoportnak meg kell küzdenie és ez a küzdelem nemes. De a megoldás nem az, hogy elvesszük a lehetőséget azzal, hogy kizárjuk a megoldók körét. Akkor tényleg tönkretettük a bolygót és game over.

Az én állításom ez; ma a legelszántabb környezetvédő archetípusa az a felelős szülői pár, akik egymásnak tett hűségesküjük után örömmel vállalnak és nevelnek fel felelős, józan gondolkodású és szerető gyermekeket! Nagyon drukkolok nekik! És kívánom szívből, hogy a fenti cikk Szerzője is egyszer ebbe a csoportba tartozhasson, és utólag csak mosolyogjon azon, hogy egykor mennyire másképp látta a világot! 

Ja, és tényleg csak zárásul: ha egy spontán, meghitt, szenvedélyes együttlét előtt azon kezd el valaki agonizálni és kérdéseket feltenni, hogy mit fog mindez okozni a bolygónak, mi lesz így a társadalommal és van-e erre pénz, ott tényleg komoly gondok vannak... Igyekszem kellően prűden kifejezni magam: "tett halála az okoskodás!"

Szóval inkább vágjatok bele ahelyett, hogy ilyen hosszú írásokat olvastok, mint most az enyém is! ;)

Tudom, minden hasonlat sántít. De Müller Cecília országos tisztifőorvos asszony és a Kárpátalján élő magyarok fenyegetése véleményem szerint egy tőről fakad.

Aki fenyeget, az gyáva. Aki fenyeget, az kétségbeesett. Aki fenyeget, az elsősorban önmagával nem tud békében élni. Aki fenyeget, az minden esetben, szükségszerűen szürkébb, esendőbb és sokkal hitványabb, mint akit megfenyeget.

De azért legyünk éberek. Egy gyáva, kétségbeesett, békességtelen, szürke, esendő és hitvány ember vagy emberek csoportja bármire és mindenre képes.

Mondjuk ki újra és újra: mi a rend, a törvényesség, a morál és a szeretet oldalán állunk! Kiállunk a Kárpátalján élő testvéreink mellett! És kiállunk az éppen élete küldetését végző Müller Cecília mellett is!

Mondjuk Obama anno meg is kapta. Tudom, nem kellene meglepődni, de néha olyan jó érzés!

*Random betelefonáló a Nobel-díj bizottság antifasiszta&gendertudós ügyfélszolgálatán (nyomja meg az 1-es gombot):

Szóval ne felejtsétek el mostantól az almát, meg a banánt felszeletelni és nagyjából 1-2 napig szikkasztani a rezsón fogyasztás előtt, mert csak a barna gyümölcs a jó gyümölcs! A polifenol-oxidáz katalizálta enzimes barnulás végterméke ugyanis nem más, mint növényi melanin. Nagyon szívesen! 

Black Fruits Matter! 

Olvassátok a Kontrát, mert nagyon jók. És ez most kivételesen komoly!

A legelső bejegyzésemben utaltam rá, hogy hiszek a párbeszédben. Hiszem, hogy meg kell próbálnunk szót érteni, mert egy országban élünk, egy nyelvet beszélünk, "egy vérből valók vagyunk". Ma egy kedves követőm azt kérte tőlem egy jobboldali véleményvezér bejegyzése alatt, hogy kommentáljam a 24.hu általa becitált cikkét. Erről van szó:

https://24.hu/fn/gazdasag/2021/01/26/koltsegvetes-hiany-kormany-koronavirus/

Itt és most leszögezem, hogy az alapszintű tudásnál többet nem értek a pénzügyhöz és a makróhoz. Tudom, ez a tízmillió szövetségi kapitány, vírusszakértő, közgazdász, közbeszerzési illetékes és politológus országa, de én megengedem magamnak; én ehhez nem értek. Mérnök vagyok, és hobbim a politika, közélet. Se több, se kevesebb. Úgyhogy mindaz, ami most következik, kizárólag csak vélemény. De hálásan megköszönöm, ha nálam hozzáértőbb személyek, követőim, mellé teszik a szakmát, a számokat, hogy reális képet kaphassanak azok, akiket ez érdekel. Én a cikk alapján fogok haladni. 

Már maga a cím cuki: az 1420-as szám kellően mellbevágó, odaütő, letaglózó. De azt finoman szeretném jelezni, hogy százalékról van szó. Tehát a szorzó 14-szeres. Ez persze nem változtat a tényeken.

A cikk korrektül megmelíti, hogy a bázis a válság előtti szint. Szeretném finoman jelezni, hogy volt egy egészségügyi és gazdasági válságunk. Vagy van. Majd a tudósok megmondják. Tehát válság előtti szinthez mérni valamit a válság után, az számomra pont annyi értelemmel bír, mintha a jeges pályán megcsúszott és árokba borult autóm pillanatyni értékét hasonlítom az elindulás pillanatához. Felesleges, értelmetlen. Örüljünk, hogy itt vagyunk! Sok családnak nem a költségvetés hiánya a legnagyobb problémája. A számokat nem kommentálom. Nem tudom mihez hasonlítani, nincs alapom rá. Elfogadom, hogy ezek az adatok, ezzel nem kívánok vitatkozni.

Az egyik legfontosabb aspektus a nagy, piros betűkkel szedett rész: "A bevételi oldalt nem borította fel annyira a járvány, hogy azzal lehetne magyarázni a hiányt: annak fő oka a kormány pénzszórása volt." Értem, tehát ezek szerint a 24.hu is elismeri, hogy a kormány bizony nyitotta a bugyellárist annak érdekében, hogy ezt a globálisan leállt gazdaságot idehaza és az export-import partnerek oldalán valahogy életben tartsa, dolgozott (valahova elment a pénz) és reagált. Szuper, hogy ezt elismerik! Végre eljutottunk idáig!

A legfontosabb - kvázi önleleplező - állítás azonban csak most következik! A cikk írója utal arra, hogy a hiány nem a segélyezési oldalon szállt el, tehát ebben a magyar kormány nem hazudott. Hol ugrott meg tehát a mutató? A választ egy bekezdés szünettel kapjuk meg, arra a bekezdésre pedig majd visszatérek. Szijjártó Péter tárcájánál. Nyilván értem én, hogy miért kell ezt és így írni, mert így rögtön kiadják a kulcsingert, miszerint Szijjártó - jachtbuli - korrupció - prostik és kokain - kokainkormány - birka fideszesek. Ennek logikai értelmezésétől és a sértett testtartás felvételétől most nagyvonalúan eltekintenék. A fontos szerintem az, hogy hideg fejjel gondoljuk át, mi tartozik Szijjártó tárcájához. Egyrészt a külföldi beszerzések, emlékezzünk a tavaszra, másrészt a külföldi, nagy projektek megvalósításának, fenntartásának szupportálása (hú de csúnya szó...). Ebből viszont kellett bőven, mert bizony hazánkban is a multinacionális cégek foglalkoztatják a magyar emberek nagy részét. Ezek a vállalatok vállalták, hogy megőrzik a munkahelyeket, ad absurdum bővítenek, fejlesztenek, de ehhez pénz kell. Akár ilyen áron is. Vagyis végeredményként ugyanazt a feloldhatatlan eredményt kapjuk, mint eddig; segély vagy munka. Engedtessék meg az utóbbiban hivőknek, hogy ők is megmutathassák, miért emellett teszik le a garast és miért nem az adóemelés és pénzszórás mellett. Az idő úgyis eldönti. Szerintem már el is döntötte...

Visszatérnék a határon túliakról szóló bekezdésre, amit nagyvonalúan átugrottam eddig. Tudjátok, ti, akik nem értetek velünk egyet, ez szintén hitbéli kérdés. Nem tisztem kommentálni. De azt kérjük tőletek, hogy fogadjátok el, hogy számunkra a határon túli magyar közösségek támogatása nem téma. Ha nekem adott évben nem emelkedik a bérem, de az infláció jelentős, vagy akár a Forint is gyenge, vagyis kevesebb pénzem van de facto, és olvasok egy cikket arról, hogy mi épül, Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken, Vajdaságban, engem ez nem tölt el iszonyattal. Sőt, örülök neki, mert - kérlek ebbe gondoljatok bele - ezeknek az embereknek nem jár az a kiváltság, hogy alapvetés legyen számukra, hogy magyarok. Nekik ezért minden nap meg kell küzdeniük, számos esetben másodrendű állampolgárként. Nem tudok, nem akarok és nem is fogok felháborodni a határon túli magyar közösség támogatásán. Szerintem ez rendben van, sőt, erőltetendő jelenség. A 24. hu szerint nyilván nem. Oké. Csak akkor senki ne csodálkozzon azon, hogy ennek van következménye a szívekben. Ez a fajta hergelés számomra egyszerre gyomorforgató, szánalmas és nevetséges. Furcsa érzelmi mix, köszönöm, 24.hu!

Az utolsó bekezdést nem vagyok hajlandó kommentálni. Úgy állaítani valamit, hogy nincs mögötte konkrét számadat, kimutatás, béljóslás kategória. Én nem lepődöm meg, de azért azt tisztelettel megjegyezném, hogy ezt egy gondolkodó ellenzékinek sem kellene ilyen könnyedén elhinnie. 

Dióhéjban ennyi a cikkről. Most pedig néhány szó a személyes tapasztalatról.

Mint mérnök és mint projekteken dolgozó szakember úgy tapasztaltam, hogy soha ekkora pörgés nem volt a beruházások körül, mint 2020 tavaszán. Én legalábbis rövid szakmai pályafutásom során még sohasem dolgoztam annyit, mint abban az időszakban. A saját szektoromon belül ez az alapálláspontja a vállalkozóknak. Ez pedig nagy biztonságérzettel töltött el, nem veszítettem el a munkámat. Ahogy a miniszterelnök úr is mondta (értsd: kipcsak fasiszta minihitler, Graz-i elmebajos), "ha munka van, minden van". Erről van szó. Mi ebben hiszünk.

Végezetül pedig hadd mondjam el, hogy nem örülök a nagy hiánynak. Nem állítom, hogy a kormány tökéletesen kezelte a járványt. Nem állítom, hogy perfekt volt a megérzés, a beavatkozás és a végeredmény sem optimális. Mindig lehet és mindig kell jobban csinálni. Én rövid életemben kettő válságkezelést éltem át. Az egyiket 2008-ban, a másikat most, 2020-ban. A kettő között csak annyi a különbség, hogy az egyik esetében azonnal történt beavatkozás, a másik esetében pedig csak 2-3 évvel később. Bár a matematika szabályai egyértelműek, de azért megengedően mindenki józan belátására vagy élénk fantáziájára bízom, hogy melyik melyik volt. 

Adott egy, a húszas éveiben járó, budapesti születésű, kiskamasz kora óta életének nagy részét a belvárosban töltő, önmagát társaságban jól érző fiatal. Ez volnék én. A fentiek közül valószínűleg egy is bőven elegendő lenne, hogy O1G-s legyen a profilképem Facebookon, palacsintát vigyek az SZFE-s tüntetőknek és ordítva hirdessem a diktatúra posványában, hogy aki itt meg mer szólalni, azt elviszik (Ne haragudjatok, de a haladók ezen abszolút paradoxonával egyszerűen a mai napig nem tudok mit kezdeni). De mégsem teszem. ha kíváncsiak vagytok, miért, tartsatok velem – a John Malkovich-menet után szabadon – egy KonVerzió elmebejárásra!

Ott kezdődik a dolog, hogy az ember álláspontját alapvetően meghatározza az üléspontja. Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy már gyermekkoromban megismerkedhettem Isten házával és azzal, akit ott tisztelünk és imádunk. Így bár a budapesti metropolisz szívóhatása erősen érvényesült – természetes módon – azt az erős kötődést, amit a gyermekkori hit alakított ki egykoron, a mai napig semmi nem tudta felülírni. Látjátok, milyen fontos, hogy a gyerekeket elvigyük az Úrhoz. Nagyon szépen hangzik, hogy mindenki döntse el maga, amikor felnőtt lesz, de nem igaz. Szülőként mindenkinek érdemes megismertetni saját értékeit a gyermekével. Az természetesen egy másik kérdés, hogy az a gyermek felnőttként mi mellett teszi majd le a garast. De azzal, ha nem mutatjuk meg nekik, hogy miszerintünk mi kell a szép élethez, meglopjuk őket. Engedjétek Istenhez a gyerekeket!

Koromnál fogva könnyen felülhetnék az újhullámos társadalommérnökök kellően üres, de épp ennyire csábítóan hangzó lózungjainak. Ezek a barátaink ugyanis nem annyira szegények, hogy ígérni sem tudnak, ajánlatból és jelszavakból akad bőven! Szerencsére azonban emlékszem mindarra, amit ez a világ megmutatott magából itthon, a hazánkban. 2006 számomra (13 éves voltam akkor) az első intakt politikához kapcsolódó élmény (na jó, ez nem teljesen igaz, 9 évesen a 2002-es döbbenetről és letargiáról is van valami halvány emlékem), azokat a képeket sohasem fogom tudni kiverni a fejemből. De nem is kell. Időről időre meg kell mutatnunk, hogy a globalisták milyen pusztítást képesek okozni a fejekben, a lelkekben és természetesen a testnek is tudnak ártani. Azóta semmi sem változott és ezt ők büszkén vállalják is! Ha rosszul döntünk, azt a világot hozzuk vissza a nyakunkra. Azt a világot, aminek lenyomata az őszödi beszéd, amiből – mérnökként – tényleg csak kettő gondolatot hoznék ide, ami számomra a leginkább szívenütő:

• „Általában sok jó ötlet van egész addig, amíg nem kell számolni. Mikor számolni kell, akkor elfogy a tudomány.”
• „Nem tudjuk 12-15 embernél többen körül ülni azt az asztalt, amelynél meg kell állapodni kormányzati emberekkel, minisztériumi emberekkel, meg szakértőkkel. Nem tudjuk. Ennyi tehetségünk van gyerekek.”

Igen, ha mást nem is tartalmazna ez a beszéd, azt a gondolatiságot, amit az az oldal képvisel, ebben a kettőben lehetne koncentrálni, mintegy esszenciáját adva a félgyarmati-vazallusi attitűdnek. Ez a középszer, a merjünk kicsik lenni, a „ha nem csinálunk semmit, abból baj nem lehet” mentalitás az, ami a végletekig taszít engem a túloldali csapatban. Ne tegyük ki magunkat még egyszer ennek! És ez nem kor kérdése.

Attól még, hogy eszünkkel és lelkünk mélyén tudjuk, mi a helyes és mi nem, főleg fiatal éveinkben könnyen el tudják homályosítani a látásunkat, és képesek eltorzítani az érzékeinket. Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy annak ellenére, hogy nem egyházi fenntartású iskolákba jártam, olyan tanítókat, pedagógusokat küldött hozzám a Jóisten, akiknek helyén volt az eszük és a szívük. Nem tettek semmi látványosat. Csak megszerettették velem, velünk azt a helyet, amit hazának hívunk. Ne dőljetek be annak, hogy mindegy, kinél, hol tanul a gyerek! Ha tehetitek, válogassátok meg, hogy milyen pedagógus tanítja, mert a jó példa őt is a jó irányba fogja terelni!

A másik általános álláspont, hogy ha egy nagyvárosi, vagy budapesti fiatal nagy közösségbe kerül vagy egy egyetemista vidékről „felkerül városra”, akkor szinte azonnal átitatja az elméjét valami liberális aceton, amiben teljes egészében és visszafordíthatatlanul feloldódnak azok a szerves gondolatok és értékek, amiket a család és a korábbi közösség olyan kitartóan plántált oda. Szerintem ez nem így van. Ugyan elképzelhető, hogy az ifjonti lázadozás, az új környezet és az ingergazdag környezet valóban hat átmenetileg az elmére, de ez amilyen gyorsan jött, le is cseng. A legrosszabb, amit ilyenkor tehetünk, hogy fékezzük a habzást, vagyis igyekszünk tiltani és ütni az új szokásokat, megnyilvánulásokat, ahol tudjuk. Ez azonban a leginkább kontraproduktív, mert még egy hozzánk közel álló személyben is erősítheti a dafke-mentalitást. Nekem az a tapasztalatom, hogy a konzervatív értékrendű embereket ugyanúgy lehet befolyásolni, de – mivel a befolyásoló ágens logikailag számtalan bukfenccel rendelkezik – a delikvens hamar rájön, hogy mennyivel több és időtálló érték van azon a térfélen, ahonnan érkezett. Ne féljünk ettől, de szelíden, határozottan mindig mondjuk ki az igazságot. Ha pedig Te olyan fiatal vagy, aki megspórolta magának a fenti köröket és nem engedett a „csábításnak”, légy büszke nagyon magadra! A környezetem számtalan példája mondatja velem, hogy semmit nem hagytál ki, maximum néhány, éltere szóló lelki sérülést! Nem nagyképűen, de a tényeket magamnak megengedve állítom, hogy én is abba a csoportba tartozom, akit ezek a tézisek nem tudtak megfertőzni és erre büszke is vagyok! Ehhez semmi más nem kell, csak önbizalom, bíznunk kell magunkban, hogy az igazság sokkal nagyobb szelete van a mi oldalunkon, mint máshol. A könnyebb út az. Az igaz út meg ez. Ez ennyire egyszerű.

Miért gondolom ezt?

Mert ezt diktálja a történelmi tapasztalat, az etika, az erkölcs, a biológia, a metafizika, a pszichológia és – nem utolsó sorban – a logika is. Én mindig azt mondom, hogy a konzervatív értékrend egy több ezer éven át kialakuló, állandóan formálódó, de mégis tökéletesedő és hitünk szerint Istentől kapott létforma és életfilozófia. Attól, hogy 250 évvel ezelőtt néhány világi gondolkodó kitalálta, – saját üzleti érdeküket sem utolsó helyre téve – hogy mindezt felforgatja és valami mást tesz a helyére, még nem lesz igazuk. Mindaz, amivel mi most szemben állunk nem velünk együtt fejlődött. Velünk szemben határozza meg magát, tehát mihozzánk méri saját létezését. Minket vesz alapul, amikor önmagát definiálja. Ha ez így van, akkor viszont biztosak lehetünk benne, hogy – a formál logika szabályai szerint – kisebb, kiforratlanabb és hiányosabb, mint mindazok az értékek, amikben mi hiszünk.

Mi dolgunk van nekünk?

El kell mondanunk mindenkinek. Hiteles példát kell adnunk. Divatossá kell tennünk a patrióta világszemléletet, mert a divat mozgatórugója az emberiségnek. Nem kell megijedni, vannak jó divatirányzatok is! Legyünk mi az eszmedivat képviselői! Adjuk vissza a konzervativizmus igazi, életerős arcát! A világnak ránk van szüksége, újra. Álljunk hát készen!